Találkozásom a Tec világával 6.
Lefekvés előtt még összejön a csapat egy beszélgetésre, iszogatásra, pipázásra. Izgalmas napon vagyunk túl és jól esik most a lazítás. Kissé fáradtan, de élményekkel teli izgalommal beszéljük át a napi élményeinket, de természetesen már a holnapi merülésünket is megtervezzük.
Minden részletnek jelentőssége van! Így a kipihentségnek is, úgy hogy nem is éjszakázunk sokáig.
Reggel mindenkin látszik egy kis feszültség. Feszültség oldás képpen elkezdünk poénkodni – szokás szerint – a változatos reggelinken. Már minden kis – egyébként bosszantó – apróságon tudunk nevetni. Gyors reggeli, majd irány a búvárbázis. Gázellenőrzés, összeszerelés, berakodás, indulás. Szinte már olajozottan megy minden. Sivatag, tevekaravánok, beduinok…és végül a Blue Hole. Gyula Rambo bőrébe bújik! Katonás, kemény. Kipakolás, ellenőrzés és egy kis pihenő.
Blue Hole
Nagyon sok búvár kedvenc merülőhelye, vágyainak helyszíne és – sajnos – sokuknak utolsó nyughelye is. Gyönyörű merülőhely, de egy pillanatra sem szabad elfeledkezni a veszélyességéről!…és hogy ezt Mi se feledjük, tiszteletünket tesszük az itt elhunyt búvárok emlékfalánál.
Egy utolsó megbeszélés és aztán irány a víz!
Öt méteren ellenőrzés, aztán “belevetjük magunkat a mélységbe”. Zuhanunk a nagy kék lyukba. 30 körül a merülőtársammal kézjeleket váltunk. Az előre megbeszéltek szerint ellenőrizzük egymáson a nitrogén narkózis hatásait. …és hát igen… jelen van, de minden oké! Tovább zuhanunk. Közeledünk a híres átjáróhoz. Lassan ideje behúzni a kéziféket. 54 – 55 méter környékén megállunk és rácsodálkozunk a kapura, de nem érjük be ennyivel. irány a belseje.
Itt az ideje a palack cserének. Gyorsan szaladnak a percek. Fordulás. Újra kint. A Mester szembefordul velünk a kapu előtt és mindenkinek elkerekedik a szeme. No nem a nitrogéntől! Vigyorogva, stílusosan itt, ebben a mélységben osztja ki Nekünk a Tec – es kártyáinkat. Hmmm. Ez jó! Ez nagggggyon jóóóóó!!! Eufórikus érzés kerít hatalmába. Ez vajon a kártya miatt van?…vagy a nitrogéntől??? …hát megcsináltuk… Nagyon felemelő érzés!…na de ideje a valóságban is emelkedni. A 30 perces fenékidőért sok-sok dekó percet kell “leadóznunk” majd egy kicsit föntebb. Vonatozunk. Szép lassan úszunk körbe a fal mentén egyre csökkentve a mélységet.
Úgy tünik szerencsénk is van! Szabadtüdősök gyakorlatoznak egy kötél mentén, és szinte mágnesként vonzza a tekintetünket! Minden elismerésem az övék! Mi mamutoknak tününk mellettük a sok palackunkkal. Más műfaj, de bámulatra méltó teljesítményt nyújtanak!
Megihletnek Minket is. A végére Mi is elkezdünk szórakozni! A 115 perc szinte csak pillanatoknak tűnt! Úristen! Megcsináltuk! Nem is tudom szavakba önteni az érzéseim! Még most sem!…de tudom, hogy ez még csak az út eleje. Feltettem a lábam az első lépcsőre, de a teteje még messze van….nagyon messze…
Jól esik a pihenés és az ebéd. Kis gyerekek kínálnak színes portékákat, tevekaravánok jönnek – mennek, arabok sürögnek – forognak a túristák körül. Ki- és bepakolások, gazdag beduinok, szegény arab hordárok, vendéglősök, árusok, búvárok, túristák. Szinte forr körülöttünk minden. Szó szerint is! Hatalmas a hőség. Úgy nyakaljuk a hűvös vizet akárcsak a tevék.
Nagy a kontraszt a lenti csöndhöz, nyugalomhoz képest! Sikerül azt is megtudnunk, hogy milyen hasznos lehet egy búvárpalack, amikor defektet kap a kocsink. Mindig van mit tanulni!
Gyula most arabnak álcázza magát, de hasztalan, felismerjük!
Az ebédtől ellustulva, kissé fáradtan, de mosolyogva nyeljük a port a dzsip hátsó felén visszaút közben. Nem nagyon beszélgetünk. Mindenki a messzeségbe réved. Talán már most sajnáljuk, hogy ez itt az utolsó napunk? Én biztosan!
A következő napunk már csak a felszerelések összerakásáról, a csomagolásról és a szép és fájdalmas búcsúzkodásokról szól. Vendéglátóink abszolut kedvesek, segítőkészek és korrektek voltak végig velünk. A Light House búvárbázist csak ajánlani tudom másoknak is! Én még biztosan visszatérek majd hozzájuk!
Aztán a Sharmi repülőtér felé vesszük az irányt! Megérkezés, becsekkolás és…hidegzuhany… A repülőtéri alkalmazottak már nem annyira kedvesek. Szinte mindenkinél kiszúrják azt a 2-3 kilónyi plusz súlyt, amivel átlépjük a 20 kilós súlyhatárt. És ez sok kemény eurónkba kerül! Kissé kesernyés szájízzel fizetjük ki a rendíthetetlen és mosolygó ügyintézőnek a pénzt. Isten hozott – újra – a nyugati világban!
Sebaj!…ha tudná, hogy a nagy részét meg sem találta…
🙂
Fönt, a felhők fölött száguldunk. A gép, az utasok, Én és az elmém…
…hogy a technikai búvárok többet tudnak-e?…hogy valóban van-e mire fönn hordani az orrukat?
Nos, a válasz már megszületett bennem rég! (Remélem benned is, kedves olvasó)
Arcoskodni nem szép dolog (és szerencsére nem is sok van közöttük ilyen)…de Sokkal…Sokkal többet tudnak a búvárkodásról!
Én, búvároktatóként lassan-lassan azt kezdtem hinni, hogy már mindent láttam, már mindent tudok.
Valójában csak a felszínt kapargattam!
Most már tudom, hogy nem tudok semmit! Most már tudom, hogy még rengeteget kell tanulnom! Most már tudom, hogy az út elején vagyok!
…de már felnyílt a szemem…és már ráléptem az ösvényemre…
Fekete Attila