Szombat reggel van, az ég felhőtlen mélykék és a felkelő nap tisztán ragyog. A hőmérő mínusz tizenkét fokot mutat. Lassan a harmadik adag tea is belekerül a termoszba és indulásra kész a tegnap összeállított felszerelés is. Láncfűrész, hegymászó kötél, hágóvas, karabinerek, lámpák, egy húszkilós betontömb, egy fél zsák homok és egy jégcsavar. Ebből a listából az egyszerű halandó arra következtethet, hogy valami itt nagyon nincs rendben. Ha hozzá teszem még azt is, hogy egy búvárfelszerelés is van a kocsi csomagtartójában, akkor még érthetetlenebb a kép. Csupán néhány búvár barátom bólintana megértően, “szóval jég alá mégy”.

Igen, én most is elindulok merülni, mert egy hónapja már nem voltam víz alatt, és nagyon hiányzik. Tudom, hogy télen nagyon sokan vagyunk ezzel így és a búvárok nagy része mégis inkább az otthon ülést, és a sóvárgást választja a merülés helyett. Hogy miért? Mivel legtöbben ezt az időszakot nem tartják búvárszezonnak és várják a tavaszt. Sokan vannak olyanok is, akik a jég alatti merülést egy nagyon bonyolult és körülményes dolognak tartják, pedig igazából semmit nem tudnak erről a világról. Nekik ajánlanám ezt az írást azzal a nem titkolt szándékkal, hátha kedvet kapnak hozzá és egy érdekes, és izgalmas színfolttal bővül merülési palettájuk.

Egy rövid autózás után megérkezem a dorogi tóhoz, ahol már várnak a barátok, akiket már évekkel ezelőtt a hatalmába kerített ez a “szent őrület”. Néhány tavalyi élmény, poén, és ugratás igazolja, hogy a búvárkodás nagy része a felszínen folyik és sokunkat ez a „valahová tartozás”, a társaság, a csapat motivál. Megkezdődnek az előkészületek. A tapasztaltabbak egy része pontosítja a szauna portásával a létszámot és a várható időpontokat. A másik fele a „szárnyai alá veszi” azokat, akik most járnak itt először, és megkezdik a munkát. Még egyszer átismétlik, kinek mi a dolga, és kezdünk.

A csapat két tagja búvárruhát húz, felveszi a búvármellényét, biztosító kötelet köt a derekára, felcsatolja a hágóvasat, majd megkezdik a jég felmérését. A parttól befelé haladva lyukakat fúrnak a jégbe és ellenőrzik a vastagságát. A ruha, a mellény és a kötél biztonsági intézkedés arra az esetre, ha beszakadna alattuk a jég. A jégnek kb. tizenöt cm vastagnak kell lennie ahhoz, hogy több embert is elbírjon. Megközelítőleg húsz cm az a határ, ahol már biztonságosan közlekedhet az egész csapat. A felmérés után kijelölik a lék szélét, majd a külső oldalakat felszórják homokkal egy – egy méteres sávban, valamint egy kis ösvényt is készítenek a partig, a biztonságos közlekedés érdekében. A rutinosabbak hágóvasat használnak, amely két okból is nagyon jó. Az első az, hogy nagyon stabilan lehet vele közlekedni és dolgozni a jégen, hiszen az acélkarmok nagyon jól kapaszkodnak. A másik, amiért érdemes használni az, hogy így nem érintkezünk közvetlenül a jéggel, ami komoly fegyvertény, ha az ember órákon át álldogál a vizes jégen. Ha minden készen áll, megkezdődik a lék kivágása. Felbőg a láncfűrész és belevág a jégbe. Egy saroknál kezdünk, majd kockánként, szeletenként haladunk tovább és bővítjük a léket. Húsz-harminccentis darabokat vágunk ki a jégtáblából, így ki tudjuk emelni azokat. A nagyobb darabok mindig gondot okoznak, hiszen egy 50 X 50 centiméteres szelet már harminc, ötven kilót is nyomhat. Ezen kívül a kiemelt jégdarabok több dologra is jók. Öt-hat méteres körben elhelyezve nagyon jól mutatják azt, hogy itt valaki léket vágott, így figyelmezteti a korcsolyázókat és csúszkálókat a veszélyre még akkor is, ha valaki elvinné az egyébként kötelezően alkalmazandó figyelmeztető jelzéseket. Másrészt visszaillesztve a lékbe a darabokat sokkal hamarabb alakul ki teherbíró jégfelület, így a balesetek könnyebben elkerülhetőek. Rossz ötlet az, ha először körbevágják a léket, hiszen a kivágott táblát nem lehet felaprítani, mivel sem rámenni nem tudunk erre a táblára, sem a fűrészt nem lehet hatékonyan használni. Ekkor lehet elkövetni a következő hibát: betolni a jég alá a kivágott részt. Ez részben odafagy a jéghez és beszorulhat közé a biztosító kötél, ami egy vészhelyzetben megakadályozza a segítségnyújtást. A lék kivágásánál minimum két fő dolgozik, egy, aki vágja és egy, aki kiemeli a tömböket, amihez jól jöhet egy jégfogó. Mindkettőn búvárruha, mellény, vagy szárazruha (védőfelszerelés gyanánt) és biztosító kötél is van. Fél óra „jókedvű börrögés” után kész a három méter oldalhosszúságú háromszögletű lék. A legtöbben négyszög vagy kör alakú léket készítenek, ami sokkal komplikáltabbá teszi a munkát. A háromszögletű lék oldalai 60 fokos szöget zárnak be egymással, így a kijövetelnél a búvár háttal a saroknak egyszerűen megtámaszthatja kezét a lék két oldalán és magát kitolva kiül a lék szélére. Ez a művelet a többi alakzatnál sokkal körülményesebb, és szinte mindig segítséget igényel. Természetesen a segítség mindig jól jön, de így a segítőknek nem kell a lék fölé hajolva húzni a búvárt, hanem akár ketten is szinte „mellé” tudnak állni, így az egész manőver sokkal egyszerűbb és hatékonyabb.

Mialatt az egyik csapat a léken dolgozott, a másik kiépítette a biztosító rendszert. Jég alatti merülésnél a búvárok egy erős 10-12 mm-es kötelet használnak, ami biztosítja a lék megtalálását és vészhelyzetben gyors mentést tesz lehetővé. A kötél felszíni végét távol a léktől erősen rögzíteni kell. Lehetőleg olyan helyen, ahol stabilan meg lehet állni, és könnyen lehet húzni a kötelet még akkor is, ha két búvár van a túlsó végén. A rögzítés lehet egy fa, egy korlát, egy autó vagy egy erős jégcsavar. Ez utóbbit alkalmazva legalább húsz – harminc méterre helyezzük el a léktől, mert ha beszakad alattunk a jég és a csavar a beszakadás helyén volt elhelyezve, a búvárok elvesztik az összeköttetést a felszínnel, mivel maguk után húzzák a biztosítás nélkül maradt kötelet. Mi a léktől tíz méterre elhelyeztünk egy húsz kilós betontömböt is, melybe egy acélgyűrűt öntöttek. Ezen a gyűrűn szintén átvezettük a biztosítókötelet, így ha beszakad alattunk a jég, a betontömb lesüllyed a fenékre. Ha a búvárok visszafelé követik a kötelet, megtalálják ezt a pontot, és egyszerűen a felszínre tudnak emelkedni.

Három csoportot alakítunk. Az egyik csoport a merülő búvárok csoportja, a másik a mentőbúvároké, a harmadik pedig a kötélkezelőké. A merülő búvárok és a mentőbúvárok felveszik a teljes felszerelésüket, míg a harmadik csoport csak a ruhát és a mellényt. A jég alatt használt felszerelés kissé más, mint amit nyílt vízen használunk. Az ólomöveinkre két csatot tettünk, ami biztosítja az oldhatóságot, de a véletlen elvesztés megakadályozását is. Ez fontos, mivel zárt térben komoly problémákat okozhat a súlyok elvesztése. A palack és reduktor kombináció is speciális. Mindenki legalább két reduktort visz magával. Ezeknek fagyás-mentesnek kell lennie, mivel a reduktorban létrejövő nagymértékű nyomáscsökkenés olyan hőelvonással jár, amely képes megfagyasztani az alkatrészek körül lévő kis térfogatú vizet, így a szerkezet működésképtelenné válik. A fagyás mindig belégzéskor, tehát nyitott állapotban következik be, ami azt eredményezi, hogy a levegő szabadon ömlik, és percek alatt el is fogy. Mivel más miatt is beállhat ilyen meghibásodás, kötelező a két reduktor. Egylégterű palack(ok) esetén, ha bármelyik reduktor működésképtelenné válik, a hozzá tartozó szelep elzárásával megakadályozható a további levegővesztés. Független palackok esetén pedig elég reduktort váltani. A palackkonfigurációk tekintetében más és más lehet a választás. Vannak, akik a két önálló készüléket javasolják, vannak, akik elégnek tartják, ha az egyik készülék csak egy kis pónipalack és vannak, akik az “Y” szelepes palackra esküsznek. Mi “Y” szelepes palackkal, két reduktorral és pluszban csoportonként egy 7 literes tartalékkészülékkel vagyunk felszerelve. Jég alatt is, mint minden zárt térben történő merülésnél, alkalmazni kell a „harmadszabályt” a levegőtartalékaink kiszámításához. Ez némi egyszerűsítéssel azt jelenti, hogy a búvár a levegőjének 1/3-át használhatja el bemenetelkor, így 1/3 marad a kijövetelhez és 1/3 marad vészhelyzeti tartalékként.
A ruháink különbözőek. A legtöbben 7 milliméteres neoprén ruhát viselnek, kiegészítve azt neoprén zoknival, csizmával és kesztyűvel. Néhányan még egy sorti-t vagy trópusi overált is felvesznek pluszban. A mai modern nedves ruhák tökéletesek lehetnek még jég alatti merülésekhez is. A csapat két tapasztaltabb tagja már szereti a komfortot. Ők száraz ruhát húztak, melynek a használatát „érdemes” külön megtanulni és begyakorolni, mivel okozhat „meglepetéseket”, főleg jég alatt.

A jégalatti merülések egyik legfontosabb szabálya az, hogy biztosítani kell a folyamatos kötélkapcsolatot a búvárok és a lék között. Ez úgy valósul meg a gyakorlatban, hogy a merülő páros egyik tagját egy hegymászó beülővel fixen rögzítjük a kötél egyik végéhez, míg a másik búváron lévő hevederzetet két darab karabinerrel rákapcsolunk a kötélre. Mivel a karabinerekben a kötél csak át van fűzve, a két búvár között is feszes marad a kötél, és így aránylag szabadon tudnak mozogni. A kötél fenti, használaton kívüli része egy kenyeres ládába van belehajtogatva, így nem gubancolódik össze, ha odébb kell tenni, és a vizes kötél sem fagy rá a jégre. A kötéldob nem igazán jó megoldás, mivel a feltekert vizes kötél képes egy tömbbé összefagyni.
A legvégén a vészhelyzeti teendők felidézése következik. A mentőbúvárok (ez nem a végzettséget, hanem a feladatot jelöli) feladata az, hogy készen álljanak arra a nem valószínű esetre, ha valaki leakadna a kötélről és elvesztené a kapcsolatot a lékkel. Ebben az esetben ők szintén kötélbiztosítással beúsznak a jég alá, jóval messzebb, mint a valószínűsíthető leakadási pont és gyorsan a kifeszített kötél sugarán úszva megkezdik a keresést. Ez úgy történik, hogy közvetlenül a jég alatt feszesen tartva a kötelet úsznak egy nagy kört. Az elveszett búvárnak fel kell emelkednie a jéghez, így pár perc múlva kapcsolatba kerül a körbe mozgó kötéllel.

Mindenki tudja a feladatát és készen áll. A kötélkezelők utolsó ellenőrzése következik. “Minden rendben” hangzik el a végső jóváhagyás. Eltolom magam a lék széléről. A víz +1 fokos de nem fázom. A jól bevált 7 milliméteres, titániumos ruha nagyon jól szigetel és az a két liter meleg víz is jó ötlet volt, amit merülés előtt a ruhába öntöttem. “Szinte, mint tavasszal” szólal meg társam. Egy tisztelgés a kintieknek, egy sokatmondó bólintás a társnak, egy kézjel, az inflátor hangja és a fenti világ forgataga ismét megszűnt létezni. Érzem az arcomon a kemény hideget, de tudom ez csak pár másodpercig tart. Egy rántás a kötélen, egy “OK” jel és indulunk. A víz kristálytiszta, 12-15 méter lehet a látótávolság. Lassan, óvatosan úszunk, a többiek is lássanak ebből a csodából valamit. Elérjük a partot, ahol a jég és a meder összeér és kis ragadozó halak egész hada tanyázik. A part vonalán haladva benézünk stégek alá és nádasok mögé. Egy jelzés a kötélen, társamra nézek. “Nézz oda” mutatja és valóban, egy jó hatvan-hetvencentis csuka pihen nyugodtan egy kis mélyedésben. “Az idei is megvan” gondolom, hiszen eddig minden alkalommal láttam valamilyen nagy ragadozót. Két rántás a kötélen, “OK?” kérdezik a fentiek, és már megy is a válasz “OK!”. Elhagyjuk a partot, és beljebb úszunk, majd felemelkedünk a jéghez. Hallom társam lassú, egyenletes légzését, lassan hanyatt fordulok és nézem a jég alatt táncoló, kavargó buborékokat. Kint süt a nap és a beözönlő napfény, mint egy prizmán megtörik a jégen és a buborékokon. Szivárvány a jég alatt. Nem nézek oldalra, de tudom, hogy a társam is ugyanezt csodálja. Csak én vagyok és egyfajta hihetetlen béke. Egy jelzés a kötélen, össze- majd a computer-re nézünk. Igen, ennyi volt ötven perc története.

Kifelé úszva arra gondolok, mit mondok majd kint, ha megkérdezik “Na milyen volt?”. Itt a lék, megérkeztünk, társammal összenézünk. Egy sokatmondó “OK” és vége, mondani semmint sem kell.

Dóra Gyula

Ez a cikk nem pótolja az oktatást!

Kérünk mindenkit, hogy ne induljon neki képzetlenül a jégalatti merüléseknek. Ezt is (mint minden mást a búvárvilágban), először meg kell tanulni!