A legmélyebb merülés…

Avagy nincs valóság, csak az, ami odabenn létezik…

Felszakadó örvénylő mondatok és képek, egy bénán megírt levél a messzeségbe, amit teljesen félreértenek, szavak egy telefonban, majd megint egy levél és a semmi… Kavargó szédítő körhintája a fejemben elszabadult világnak… A borzongó fázás, az összeránduló gyomor és az a keserű utóérzés a számban mint a vér a sav együtt… Egyedül fekszem a szobában, messze mindenkitől és a Buddha Bar válogatás tizenkét  albumának egy lejátszássá remixelt huszonkét órás folyama lassan lebeg át az éjszakán, mint valami halk, lassú, keserű, fájó, folyamatos toxin, ami megöli az álmokat mert aludni, azt nem tudok. Minden egyes neuronomért, a lelkem minden molekulájáért démonok és gyógyító képek ezrei csapnak össze sikoltva és mantrázva, a mozdulatlan semmiben.

Mindegy ki nyer, csak legyen már vége. Kell a lelkem…? Odaadom bárkinek, csak béke legyen már… – gondolom. De nem… Csak utat kapsz és útitársakat. Arra mégy, amerre akarsz, és azzal, akivel akarsz, de a boldogságot a békédet neked kell meglelned… És ez itt most nem megy!!! – ordít fel bennem valaki… Itt nem… nem megy!

Elmegyek merülni… egyedül… nem keltek fel senkit… és merülök egy olyat, amilyet még soha – suhan át rajtam az érzés.

Lassan kelek… éjjel van és sötét… A villanyfény, mint egy köszörült rozsdás dárdahegy csapódik bele az összeránduló, fájó retinámba… Fél kettő múlt kicsivel… Felveszem a búvár szárazruhám alá-öltözékét és a tartalékot is… ez most kelleni fog… Nem tudom mekkora merülés lesz… Mikor lesz vége… mi lesz a vége…? De nagy lesz… azt tudom. Nagyon nagy. Az összepakolt cucc a ládában, a duplában bár nem tudom mennyi van, de elég lesz… Felnevetek, ahogy egy mondás eszembe jut, vagy inkább csak egy amolyan elhúzott szájú cinikus félmosoly közben jön ki belőlem az a hang, aminek úgy nincs külön neve és az írók mindig megküzdenek a lejegyzésével… Amolyan pfffmm szerű – de biztos tudod. Igen… ez jól passzol az éjszaki képhez, amiben egyedül elszökök merülni egy dupla 12-es palackkal, amiben nem tudom mennyi van. „Egy palack levegő nekem életem végéig elég lesz…” – hangzott el egyszer a számból és nevettünk. Bár akkor sem nevetett mindenki, de most valahogy olyan ironikus az egész… Na… mindegy. Cucc, palack a vállon és halk osonás… már ahogy egy ilyen cuccal lehet…

Az úton kavarognak a képek, de semmi közük a merüléshez. Valahol a múl és a semmi között… Hogy mi is a különbség a semmi és az üresség között…? A mindenség… asszem’…

Hamar a parton vagyok… sehol senki más. Egyedül… Moccanni készül bennem a több ezer merülés rutinja… Cucc, megnéz, öltözik, figyel, ellenőriz, segít, bátorít, fecseg, viccel, rászól, figyelmeztet, elöl megy, támaszt és biztonságot nyújt… De most nincs kinek. Nem is tudom, mikor volt ilyen… Talán valamikor, mikor huszon pár éve, amikor elkezdtem egyedül egy orosz, lengyelpiacon vett palackkal… Akkor nem tudtam, hogy nem szabad egyedül most meg nem érdekel… Húsz éve nem merültem úgy, hogy valakire ne kellett volna vigyázni… Húsz éve minden merülésen egyedül merültem… Húsz éve a kutya nem vigyáz rám… Most mi lesz a különbség…? Mi a különbség, ha valaki fizikailag sincs velem senki, vagy, csak mentálisan nem? Tök mindegy… nincs különbség… – és mielőtt kitörne belőled a szabálytisztelet, kérlek gondold meg, hogy elítélsz-e, vagy belegondolsz, hogy egy-egy oktató merülésen, ki vigyáz az oktatóra…? Senki… Ő maga. És az, hogy úszik mellettem még egy palacak egy bio-scooteren… hááát… Hidd el… ennek a hiányát megoldom. Ha meg rosszul leszek… Olyan volt már kétszer… Egyszer kilencvenen, egyszer meg másfél kilométerre a barlang bejáratától… Akkor is csak magamra számíthattam, mert senki nem hitte el, hogy nem „szimulációs gyakorlat”… Szóval… nincs itt semmi hiba hidd el… Ja hogy legalább ne írjam le… Én már nem hazudok senkinek… ezt gondolom és vállalom, ha megkövezel, megköveznek.

Na mindegy…

Hihetetlen csend van itt… a szél zúg kicsit és furcsán vegyül benne az apró hullámsurrogás holdezüst fénye. Mennyivel hidegebb az éj, még akkor is, ha a hőmérő nem nagyon akar a pártomra állni ebben a nézetemben. Ahogy fekvő helyzetéből felállítom a duplát olyan tisztán csikordul minden egyes kavics, hogy meg tudnám mondani, hogy hány szem homok veszi őket körbe… Rajtam az új HTD ruhám, térdelek a dupla előtt, aztán rádőlök és átölelem… Jó néha megölelni valamit… Egy fát… egy embert… jobb híján a hideg acélt… A mozdulat előhív emlékeket… és ringatom őket kicsit… Lények, jönnek a mélyből és érzem a különbséget az ölelésük között… Nők… feszes ölelése és forróvá sűrűsödő sóhajok, férfiak erős, rövid szorítása, mikor a szemekben az „együtt jövünk… élve vagy halva” hite égett, gyereke puha szeretete, vagy a szerelem varázslatos mámora. Figyeltél már arra, hogy miként ölelsz meg valakit… Nézted közben, figyelted közben, érezted közben…? De úgy nagyon tudatosan… hogy beetted magad az illata minden egyes molekulájába…? Hihetetlen élmény… próbáld meg…!

Begázolok  a vízbe nézem a Holdat… Két napja csökkenő… Emlékszem, mikor a kicsiket tanítottam, hogy honnan lehet tudni, hogy a Hold csökken-e vagy nő… Nő… – játszok el a szóval… Mint egy Nő… A Nő… kicsit elhúzódik a szám, aztán beleteszem az arcom a vízbe maszk nélkül… Hideg… Próbálok érzékelni mindent… amennyire tisztán csak lehet, a maga valós érintésével… ahogy befut a csuklyám alá, körbefutja a tarkóm és lassan megy egyre feljebb, ahogy a csuklya szelepe engedi ki a levegőt a tetején… Megvan az első nagyobb bedobbanás… érzem a szívem és ahogy gyűlik a széndioxid a véremben és jön a kényszer „végy levegőt”. De most még nem… Figyelted már meg, hogy milyen íze van a légszomjnak…? Próbáld ki egyszer… de légy előtte sokáig csendben…! Kiveszem a fejem, a víz végig fut az arcomon… Lágyan mellettem ring a felfújt wing, meg a duplám. Felveszem… heveder, csövek, maszk, lámpa, belenyúlok a markolatba, tájoló belőve… Ki tudja mi lesz… reggelig csak nem ülnék a vízen, ha bele kell emelkednem a semmibe… mert itt egyetlen lámpa sincs a parton.

Szembefordulok a vízzel, nézem, ahogy csillámlik a Hold fénye a megtörő vízen. „Olyan az elméd barátom, mint ez a víztükör…” – jut eszembe a nagy tanítás… „De ha hagyod lecsillapodni, akkor a lényeg rögtön tisztán látszik…”. Röhögnöm kell magamon… „Egy fasz vagy…” – jut eszembe. Mióta keresem már azt, hogy tisztán lássam a Holdat… a Nőt… – jut eszembe megint a szójáték… Aztán érzem azt a kis zsibbadó érzést, ami húzza az ember szemét ott a szemzug alatt, mikor sírni kezd… Elviszem magammal a Holdat… – gondolom, aztán eszembe jut, hogy lehetne most is játszani a hasonlattal… a Nővel, de nem merem kimondani. Csak nézem a víztükröt… lassan… lélegzet nélkül, hogy az se keltsen hullámokat… És… lassan megszűnnek a csillámló és cikázó hullámfények és tényleg kirajzolódik a Hold… is…

Kattan a kapcsoló, az 55 watt HID lámpa fénye begyújt és lassan felizzik a kékes fénykard… Kard… – hagyja el az utolsó gondolat a fejem. Becsukom a szemem, elrúgom magam és viszem magammal a Holdat… is… A lámpa, hasítja a sötétséget. Vág, de nincs semmi, ami ellene állna… Kicsit fej le, láb fel és mozdulatlanul csúszok, merülök a semmibe… Az ürességbe…? A Mindenségbe??? Csak az éj van és ez a kard… És jönnek az éjszaka lényei… és képei… és mint füstből szőtt fekete fátylak az éjben átrohannak rajtam, mint a testetlen démonok. Mintha karddal akarnál kiállni szellemlovasok ellen, de nem tudsz kárt tenni bennük. Ők sem bántanak fizikailag, mikor áthatolnak tested minden sejtjén, de benned hagyják a mérgüket, mely lassan elfonnyaszt, szétmar és felemészt… pedig nem is léteznek. Csak az létezik, ami a fejedben van. Ami nincs a fejedben azzal még nem találkoztál. Ha nem érted, akkor azért, mert te nem láttad. Ha megtapasztaltad, csak akkor van nyoma a lelkedben, az elmédben bárminek… Erre mondja a Zen, hogy nincs valóság… Nem úgy, hogy az a csésze ott az asztalon nincs, vagy te csak álmodod… ez hülyeség. Azért, mert az a csésze neked egy emlék, valakinek fájó mementója annak, hogy neked adta, egy idegennek egy csorba cserép, ami nem divatos, a takarítónőnek egy fölösleges kacat, amivel bajlódhat, a gyerekednek „apu furcsa gyagyája, ahogy óvogatja azt a vackot és nem engedi, hogy a nyuszinak ebből adjak enni…” Érted, hogy mit jelent… hogy mi az, hogy nincs valóság…? Hogy amikor ölsz a szavaiddal valamiért, az azért van, mert te nem látsz valamit, azaz nem úgy látod, mint ő. Mint Ő… Vagy amit tesznek ellened, az CSAK NEKED TARTOZIK A ROSSZ kategóriába. Valaki jogosnak és jónak tartja… ezért teszi. És a csésze az asztalon csak egy csésze. Minden, amit érzel, az csak az elméd szüleménye. És akkor meg is lehet változtatni… Jó lenne megváltoztatni sok mindent… és mégsem. Igazából minden jó, úgy ahogy van… mert nem lehetne másként. Jaaaaj és nem valami buta ezoterikus idézetre gondolok… neeem. Egyszerűen minden szavad, mozdulatod, kilélegzett molekulád befolyásolja a világot és az csak alkalmazkodik… aztán ez van, ami van… Változatni csak most tudsz. Tegnap nem… Ha akarsz… ha mersz… ha hiszel… ha mersz hinni abban, hogy TE vagy a felelős mindenért és felelősen azt mondod „így lesz…”.

Percek óta csúszok lefelé ferdén a semmibe… és most… itt a fenék… a legalja… ennél nincs lejjebb. Nem érek hozzá, csak nézem. Ha csak nézel valamit elhatárolódva tőle, jobban meglátod a lényeget. Csak lebegek és nézem, ahogy a csillámló szemek elkülönülnek a többitől a fényben. Ők mind azt hiszik ÖK egy külön szem. Pedig ŐK a meder. Láttál már homokszemet? Nem nagyon… mi? Nem… te a sivatagot láttad, ami végtelen. És a sivatag az „Egy valami”… nem? Vagy az meg a kontinens egy alkotója, az meg a bolygóé, az meg a… Te egy vagy…? Vagy EGY vagy…? Hát persze… az ember más… Ő különleges, Ő egyedi és egymagában személyiség, aki önálló, aki karriert épít aki, aki különb, aki… Aki ugyan úgy sír a BMW kormányán, mint más, ha úgy érzi, meghasad a szíve, mert elvesztett valamit, valakit, valakiket…

És ahogy mozdulok és felkeverem a homokot ezek a kis önállóságok egymáshoz ütődnek és csiszolják egymást… ami fáj nekik és azt hiszik, hogy a másik az oka… a másikban a hiba, hiszen nekik ment, letört belőlük egy darabot, ami fáj és valahogy elégtételt kell venni érte… mert a vizet nem látják… hisz az láthatatlan…

Most mosolyogsz ugye… de az is lehet, hogy azt mondod „a csávó becsavarodott”. Nem… Ennyire tiszta még sohasem voltam és érzem, tudom, hogy leszek még Tisztább is… Jaaaj… ez most jó… itt a semmiben… a mindenségben, ahol mi is ütközünk és bántunk és fájunk és nem látjuk azt az erőt vagy okot ami létezés nélkül létezik és hat ránk, mint ezekre a kis szemekre az általam felkavart víz áramlata. Fájunk… néha… és néha boldogok vagyunk… Ha ütközünk, ha letörik, ha elvesztjük, ha elviszi, akkor fáj. Ha összesimulunk, ha együtt létezünk, akkor jó, mert béke van. Együtt jó… egyedül nincsenek homokszemek… És lehetsz egyedül álló homokszem a sivatag közepén, ha így döntesz, ha így gondolod, ha ezt hiszed. De ha megengeded, hogy része légy a mindenségnek, akkor minden más lehet. Lehetsz egyedül egy ágyban szeretkezés közben és lehetsz együtt valakivel több ezer kilométerre a másiktól. Ha csak magadra húzol valakit, hogy elterelje a figyelmed… az nem az EGYütt… De Te ezt pontosan tudod…

Láttam egy tibeti filmet, ahol egy kolostor mellett az úton kövekre vésett tanító kérdések és válaszok voltak. Az egyik így hangzott:

„Hogyan lehet megmenteni egy vízcseppet a kiszáradástól…?” A főhős évekig kereste a választ és mikor nem bírta tovább elment és megkereste azt a követ ismét…
A válasz ez volt: „Engedd vissza az óceánba…!”
Mert vannak válaszok, melyeket csak ott kapunk meg ahol feltettük őket…

Nézem a lassan kavargó szemeket, ahogy visszaesnek és leülnek a fenékre a többi közé megint… „Elmúlik” – mondja egy hang. Mint a Zen szerzetes történetében, ahol a tanítványt okítja, mikor az magyarázza az élményeit, tapasztalatait.

–    Mester! Annyira szörnyen érzem magam meditáció közben. Fáj mindenem, nem tudok koncentrálni, borzasztó!
–    Elmúlik – szólt a mester.
–    Mester! Köszönöm! Megértettem a tanítást – újságolja a tanítvány három hét múlva. Minden csodás. Feloldódtam, egy vagyok az univerzummal. Maga vagyok a béke.
–    Elmúlik – szólt ismét a mester.

Hát így van ez… Rossz volt, féltél, nem tudtad mi lesz, nem tudtad kivárni. Változtattál és elmúlt. Most jobb, most békésebb, most csendesebb, most vállalható. Hááát… ez is elmúlik majd… nem lesz különbség… Csak ha úgy döntesz, hogy lesz különbség. De hát akkor múltkor is dönthettél volna úgy… Ki tudja. Sokszor meg kell főzni azt a levest, mire jó lesz…

Pffüff… leves… Érdekes szó így kimondva – kigondolva – itt a mélyben, a sötétben, egyedül…

Leves…

Nincs valóság. Mennyi mindent jelenthet ez a sok különböző embernek. Lehet egy titkos szó, lehet anyukád hétvégi kedves tekintete, lehet a munkád, és lehet, hogy összerándulsz, ha eszedbe jut, vagy ki akarod mondani.

Furcsa emlékei vannak az embereknek… és itt valahogy több mint tizen év és x ezer merülés után – azaz a valamikor régen – valahogy elkezdtem valamilyen furcsa módon érzékelni a világot, a gondolataimat, és az emlékeimet. Valahogy, mikor átadod magad a mélynek, megváltozik minden. Volt idő, az első merülésekkor, mikor a felfedezés hajtott, a „hogyan?” aztán a halacskák érdekeltek – bár hamar rájuk untam. És jött a mélység… keresni a végtelent. Aztán volt egy furcsa pont, amikor megváltozott minden… amikor elkezdtem megtanulni OTT lenni. Csak úgy jött… nem tudom hogyan. Csak úgy rettentően, hihetetlen módon jelen lenni, amit itt fenn sokáig nem tudtam megcsinálni. Akkor tanultam meg igazán figyelni és érzékelni. Hogy mikor végtelen finoman hozzáérek egy Nő szemöldökének legkisebb szálaihoz, abban benne legyen a Minden nekem is és neki is. Itt jöttem rá arra, hogy milyen mikor kitágul az én és lesz belőle a Mindenség és az egyé válás. Egyszerűen csak létezni egy olyan állapotban, amiben benne van a mindenség. Mindenség… furcsán cseng ez a szó… Volt már, hogy a mindenség két kezébe fogta az enyémet… Vicces… Mekkora pillanat volt, mint egy eljegyzés… Aztán az is elmúlt. Most csak a homok van és a koccanások.

És a hideg. A hideg éj… lassan fázom is tőle. Levehetném a duplám ölelkezni, de… inkább nem. Nem úszok el a delfinemmel. – na ezt most vagy érted vagy nem…

Menni kéne lassan. Emelkedni fel, fel a mélyből, menni tovább látni új csodákat, új homokszemeket, nézni a táncot, mint egy feltűrt pólójú lányt, akinek kilátszik a hasa tánc közben, mikor átadja magát a csábításnak. Menni és minden pillanatban elengedni az előzőt, mit azt a lányt aki a minap megtalált… Jött, maradt volna, de… valahogy még nagy a tánc… a kavargás… csak baja esik… És azt már nem akarom.

Basszus… kiégett a lámpám. Pfffüff. Van két tartalék, de nem kapcsolom be. Minek… mindjárt látok úgyis. Igaz harmad hold van csak, de jó lesz. Ilyenkor kiélesednek az érzékek. Ezért sokkal másabb sötétben érinteni valakit. Szeretkeztél már bekötött szemmel? Próbáld ki…! Mindennek más a minősége… És mennyire más nézni azt, akinek be van kötve a szeme… Ahogy látod a felfokozott érzékiséget… ahogy kint van minden érzéke, ahogy keres, ahogy érez… Ahogy a csuklójába belevág a selyemszalag…

Becsukom a szemem és érzem, ahogy a sűrű hideg nekifeszül a szájpadlásomnak és a garatomnak… Ahogy… igen is van ilyenkor íze a levegőnek. Ilyenkor sötétben minden íz erősebb és jobban megmarad… és fel is lehet idézni… És elmúlik…

Nagyon fázom. A kezem jó ideje alig mozog – alig tudom a karabinert beakasztani a lámpámba. Mennyi lehet a nyomás… „bízz magadban” – mondja valami bennem, ami persze én vagyok, de néha szoktuk így segítgetni egymást. Megint itt bujkál bennem a mosoly… Itt merülünk mi ketten… „én és a majré” szoktam vele viccelni, de persze nem ő az. Hát akkor kik vagyok? A búvár és a valaki, aki nem az.

Itt a lejtő alja és emelkedek. Lassan… Centinként… Nem látom, nem látszik, de érzem. Persze nem megy az olyan gyorsan. Bár ez is csak döntés kérdése. Pillanatok alatt a legtetejére kerülhet az ember, ha nyomja a gombot… itt is, meg máshol is. De ez is olyan, mint a merülés… Felmehetsz azonnal, de abból hosszú távon nem sok jó lesz. Macera ez a tökölés, de biztonságos. Hány és hány tanítványom volt, aki a csúcsot kergette, és csak a csúcsot nézte… és közben nem vette észre hogy éppen rossz helyre lép. Jaaa… meg én is, meg te is… persze. Hajaj. És aztán jön a csúszda… ahol jobb esetben a seggeddel fékezel, rosszabb esetben meg darabokra zúzod a lelkedet az alján és soha többet nem lesz olyan mint volt.

Iszonyú hideg van. Nem érzem a kezem, az arcom, és mindenem remeg már jó ideje. A gáz is oda lehet rendesen… Basszus… nem tudom kiakasztani a nyomásmérő karabinerét. Mindegy… most nem érdekel. Teljesen áthűltem. Fáj a hideg…

És csak lebegek és centik és lebegek és jóóó és arra gondolok, hogy hamarosan meglátom a Holdat… ott fenn vár a Hold… A Nő…? – jut eszembe és nevetnem kell. Igen. Talán. Biztos. Igen, így lesz. És fenn… és kiemelem az arcom és ott a Hold… bár jóval arrébb, mint mikor lementem… Húúú… Ez nagyon „csúnya volt” – fut át a fejemen. Ennyire mélyen még nem voltam… Ez valami hihetetlen volt. Nem tudom levenni az uszonyom… nem tudok fogni rendesen… Na, megvan. Leülök egy kicsit a vízbe, mellközépig ér a víz, fújok a ruhába, hogy ne fázzak annyira.

Nem tudom, de valahogy mindent, a világ összes dolgát meg lehet érteni a merülésen keresztül… Sohasem értettem, hogy, hogy a büdös francba lehet megérteni valamit a világból az ikebana vagy az iaido, vagy többi elvont dolog által… Háááát… már régóta értem… még, ha nem is tudom alkalmazni. Más dolog ismerni az utat és más dolog járni rajta… Öreg Morpheus… Big Z és Shifu – a kedvenc tanítóim. A Mátrix, a Szörfre Fel és a Kung Fu Panda. Egyszer nézd meg! Nézd meg azzal a szemmel, hogy miről mesélnek ezek a filmek. Na gyerünk… hajnal van. Kocsi, cucc, ruha le, aztán menni kell, mert… mert kell.

Vacak az út itt hátul a Luppa-szigeti tónál. Igen… itt merültem. Lehet itt is nagyot… 4.7 méter, és 3 óra fenékidő. Nem tudom, hogy lett ennyi… pedig csak…

Ülök a gép előtt és a fagyott újjakkal elkezdem megírni ezt az élményt. Előttem a japán teáskannám, alatta mécses, meleg fűszeres illat… emlékek. Két ilyen kannám van… volt. Egy öntöttvas és egy cserép. A cserép gyengének bizonyult… az öntöttvas bírja… Kár… Elmúlik… ez is…

Jó reggelt Világ. Reggel mEGYek…

Legyen minden lény békés, boldog és félelmeitől szabad…! Akár egyedül van, akár azt hiszi, hogy nincs.

Dóra Gyula